A csólyosi kőkenyér
Aki járt már a Konecsni György Múzeumban, az megcsodálhatta a majsaiak gyönyörűséges kőkenyerét és olvashatta a kőkenyér legendáját. Én olvastam is, hallottam is. A múzeumbeli változat fösvénységről és átokról szól. A városban egy idős asszony ennél szelídebbet mesélt. Eszerint a majsai telepesek kenyérkeresete a sívó homokos tájban olyan keserves volt egykor, mintha kőkenyér jutott volna nekik. Aki nem látta még, annak Darányi Éva múzeumvezető jóvoltából alább fotón is megmutatom ezt a Kőkúton lelt kőveknit:
Ám már csak a legenda tanulságáért is érdemes ellátogatni a majsai múzeumba. Mert ahol a növekvő jóléttől megkeményszik a szív, ott hamar kővé válik a kenyér… Így akár intelemnek és emlékeztetőnek is felfogható, hogy 2016 szökőnapjától Csólyospálosnak is van kőkenyere. Remélem, nemsokára a szép Helytörténeti Gyűjtemény kiemelt díszhelyén láthatjuk viszont. Meglelése 2016. február 29-éhez kötődik, amikor Á. Fúrús János polgármesterrel Dr. Rosta Szabolcs megyei múzeum-igazgatót vártuk, hogy hármasban is megszemléljük a mélyszántott csólyosi templomhalmot, és elbeszélgessünk vele egy esetleges régészeti feltárásról.
Úgy látszik, hogy a templomhalom egyelőre mindenkit próbára tesz állóképességből, aki a középkori csólyosi templom régészeti feltárása dolgában itt jár. Olyan metsző hideg szél fújt ezúttal is, mint amikor a polgármester úrral jártuk be Ős-Csólyos faluközpontját. Ennek dacára senki se sietett. Vállunk közé húztuk a nyakunkat, akinek volt, kapucnit rántott a fejére, s úgy gyalogoltuk be az egykori templomplatót. Még Csányi Zoltán csólyospálosi gazda tárcsázott földjére is átkíváncsiskodtunk, mert itt is elő-előfordulnak szórványos kő- és cserépleletek. S az igazgató úr is úgy véli: ide is átnyúlhatnak a középkori templom alapfalai.
Aztán átgyalogoltunk a templomhalom folytatásában északkelet-keleti irányban a csatorna felé szomszédos halomra, melyen már virult a gabonavetés. A sarjadó zöldben hol itt, hol ott bukkantunk pecsmegkövekre, cserépedény-töredékekre. Utóbbiakról az igazgató úr csak annyit jegyezgetett meg, hogy „Árpád-kor„, „szarmata„, „őskor„… Már visszafelé tartottunk, kicsit a templomhalom előtti semlyékszegletnek véve az irányt, amikor megpillantottam a halom csúcsán egy földből kifehérlő, nagyobb követ. Hozzája közeledve mindinkább látszott, hogy nem közönséges kődarab, sőt nem is darab, hanem valami gömbölyű egész.
„Őrlőkő lesz vajon?” – jöttem izgalomba, meggyorsítva lépteimet. A többiek, látva, hogy valami határozott cél felé tartok, ösztönösen fölvették az irányt. „Kiássuk?” – piszkáltam meg előbb cipőorral a követ. „Naná!” – guggolt melléje mindjárt Rosta igazgató úr, és kezdte kézzel körbekotorni.
„Ezt elvisszük!” – fordította hanyatt a szürke követ, amelynek a hasa teljesen sima, a háta viszont cipószerűen gömbölyű volt. Rajta még így, földes állapotában is látszott egy rövid hasíték. Olyan, mint amilyennel édesanyáink küldték a kemencébe sülni a vekniket.
„Akkor én viszem is!” – ajánlkozott Á. Fúrús János polgármester. Bizonnyal emlékezett arra, amiről a polgármesteri irodában Rosta igazgató úr beszélt. Hogy t.i. a megyei múzeum szívesen hagy majd a templomhalmi leletekből a helybéli múzeumnak is tárgyakat, hiszen azok a helyi önazonosság megélésének fontos kellékei.
Gondolom, Á. Fúrús Jánosnak, a helyi parasztemberek községvezető fiának fejében ugyanaz motoszkált, mint az enyémben, hogy ez a kőcipó máris olyan lelet az ős-csólyosi faluközpontból, amelynek a helye nem is lehet máshol, mint a falu helytörténeti gyűjteményében. A képen az igazgató úr tisztelettel látszik meghajolni a határozott kívánság előtt.
Mindenesetre, míg a halomtetőről a kocsinkig ért vele, a polgármester is megtapasztalhatta, hogy a régi csólyospálosiaknak sem eshetett sokkal könnyebb kenyérkeresete a csólyosi meg a pálosi határban, mint a majsaiaknak a magukéban. Telek Jancsi unokámmal, aki már most ajánlkozott régészlapátosnak a feltárási munkákra, megmértük a csólyosi kőkenyeret. Egy híján húsz kiló! A majsai vagy harminc…
Azért a mai parasztembernek se sokkal könnyebb a kenyérkereset. Pedig a csólyospálosi már egy ideje traktoros ekével szeli a maga kőkenyerét. Ezen a kőveknin is látszik pár ekevágás. Egész felületét szürke helyi mészkőbevonat borítja, mert hát ki tudja, mióta hányódik a csólyosi meszes talajban. A mészkő-kenyérhéj sérülései nyomán különleges kőbél bukkan elő, mely nem a mi darázskövünkre vall. Szakemberek gránitként azonosították.
Valamikor, akár évezredekkel ezelőtt hozhatta ide valamelyik halomlakó népesség szekéren, tán valóban őrlőkőnek. Ám valószínűbb, hogy nem keréken érkezett sem a csólyosi, sem a majsai kőkenyér erre a tájra. Inkább a tízezer évvel ezelőtti észak-nyugat európai jégkorszak jegének-havának hatalmas erejű olvadékvizei görgethették-sétáltathatták őket idáig, vegyes méretű és összetételű hordalékukkal az Ős-Duna változó medreiben[1].
De honnan? Cipó alakjukról a laikus arra következtet, hogy lávaköpet lehet mindkettő: ahogy a vulkán kipökte őket, a földfelszínen vagy a vízfenéken megülve kissé ellapultak és kihűltek. Hozzánk a Duna mentén legközelebb Esztergom és Visegrád közt vannak vulkáni hegyek… Tán még az ős-csólyosi templomhalom ragacsos, sötét földjében is lapul meg vulkáni hamu, ha már ekkora vulkáni cipókat is sodorhatott ide a jégkorszak végi dunai jégár[2].
Mi hárman azonban koránt se jeges hangulatban váltunk el dél felé egymástól. 2016 tehát az ásatási előkészületek éve lesz. Mi ketten itt helyben, az igazgató úr pedig Kecskemétről fogja megtenni mindazt, aminek történnie kell ahhoz, hogy legalább a titkok egy része feltáruljon az ősi templomhalom s környezete ember- és tájtörténetéről. Ám mi itt helyben nem szeretnénk már az előkészületekben se magunkra maradni. Már az előkészületi lépésekben is számítunk mindazon csólyospálosiak lelkes együttműködésére, akiknek fontos a község jövője. Hisz mindannyian tudjuk, hogy jövendőt csak egy (f)elismert és megbecsült múltra lehet építeni.
Győri-Nagy Sándor
[1] 7–8 centis, aprókristályos-csillámos gránitkavicsok és fehér, márványos hegyimészkő-darabok is akadnak a templomhalmon s a hasonló talajú szomszédlankákon.
[2] A geológia figyelemre méltó adalékokkal szolgál egy 25–30 km széles, 200 km hosszú gránitlemezről, amely a Keleti Mecsek előteréből indul, és Szegedig tart. „A felszínen levő mórágyi gránit-rög folytatása nem messze Mórágytól, a Sárközben, Pilis községben 88 m, Bátaszéken 112 m, Szekszárd alatt 882 m, Szegeden már 3500 m mélyen van.” (https://hu.wikipedia.org/wiki/Gránit). Ez a gránitlemez, áthúzódva a Kiskunság alatt, érintheti Csólyospálos-Majsa térségét. Mélysége itt már a 3000 m-t közelítheti. Kérdés, ekkora mélységekből kerülhettek-e valaha is a felszínre ilyen gránitcipók. Persze, az 1000 millió év alatt, ami állítólag e gránitlemez kora, sok minden megeshetett az anyagok vízszintes és függőleges mozgástörténetében. Akár az is, hogy a réti mészkő meg a homokkő mellett a gránitot is kénytelenek leszünk „helyi kőzet”-nek tekinteni a „Homokság„-ban.